DÖMPER

2006 és 2007: először Adria hagyott itt minket, aztán Golyó ment el. Üres lett a ház, senki nem várt minket haza kitörő örömmel, nyüszítve. Nem volt senki aki éjjel vigyázza az álmunkat (a fürdő ablakából elzavarja a bemászni készülő betörőt). Nem aludtam igazán jó napokig. Mindig volt kutyám 12 éves korom óta. Sosem voltam kutya nélkül 2-3 hétnél tovább. Ezt igazán a megrögzött kutyatartók értik csak meg. Férjemet jobban megviselte kutyáink elvesztése, így nem akart rögtön másikat. Én saját tapasztalatból tudtam, egy új jövevény enyhít a fájdalmon. 2-3 hét telt el, aztán végül beadta a derekát, nekiálltunk keresni egy négylábút. Megfogadtam, menhelyes lesz a következő kutyám. Sok helyre benéztem, kimásolgattam a képeket, aztán leültünk együtt végignézni. Nosztalgiából pitet vagy annak keverékeit keresgéltem (rossz hírük miatt valószínűleg nem annyira kelendőek), bár volt a képek között boxer, kínai kopasz és francia bulldog keveréke stb. Jellemző módon Dömpert nem én találtam. Férjem szúrta ki a Péceli menhely honlapján, és ő azt mondta, ez a kutya. Hát érte mentünk.

Nagyon szegény a Péceli menhely, Látszik igyekeznek kenneleket építeni, rendezgetni a telepet, de igazán rájuk dőlhetne a bank. A kutyákat gondozó férfi házikójának egyik oldala egyszerűen hiányzott.  Így főleg jó érzés volt innen vinni kutyát. Döme egy fához volt láncolva több más társával együtt, mivel épp másutt nem volt nekik hely. De árnyékban voltak, kaja-pija volt előttük és fölöttébb jól tápláltak voltak. Kivételesen gondolkodtam előre és a bolhaírtó nyakörv a zsebemben lapult, hogy azonnal akcióba léphessen. Kiderült, nem volt hülyeség magammal hozni. Egy menhelyen nagy valószínűséggel bolhás védencet kapunk. Ahol sok a kutya, szinte biztos van albérlő is. Dömper lehengerlő modorával, iszonyú energiával vetette ránk magát, pillanatok alatt tiszta kosz lett mindenki. Aláírtam a szerződést, kifizettem az oltás árát, egy kis adományt és már vihettük is. Közben a gondozó elmondta, miért is hívják Dömét annak, ami. Az egyik önkéntest belerántotta a létező legnagyobb sáros pocsolyába sétáltatáskor. A név rajta ragadt, és mai napig rá is szolgál tisztességgel.
A hazafele út nem volt épp diadalmenet, bár a gyerekek végigröhögték, a férjem végigdühöngte én pedig küzdöttem.  Mármint a kutyával. Először is rettentően izgatott volt, emiatt dőlt a szájából a nyál. A fenekén persze nem tudott megülni és egyfolytában potyogtak belőle a bolhahullák. Percenként próbáltam ülőhelyzetbe kényszeríteni, ami nem mindig sikerült  Mire hazaértünk nyálban fürdött az egész kocsi és természetesen mi.

Döme tovább tombolt örömében otthon is. Kezdve a mániákus harapással, mindenkire ráfogott, hogy vegyük észre, játszunk, simogassuk, egyszerűen nem lehetett leállítani. Nagyon lassan javult ez a helyzet, egy-egy nap után mi is teljesen kikészültünk tőle. Eleinte nem mertük kint hagyni a kertben, nehogy lelépjen, így napközben, unalmában amit talált, azt megrágta. Cipő, papucs, kukabúvárkodás, kedvenc időtöltése a virágaim kiásása volt. Viszont abszolut szobatiszta volt első perctől fogva. Ezzel aztán nem volt gond.

Nyár végén hoztuk el, így én nekiálltam kutyaházat készíteni télire. Közben persze megérkezett Zsebes is, a nagypocakú törpeség. De róla külön írok majd. Mindenesetre férjem közölte, hogy minek kínlódok, úgy sem fognak belefeküdni. Hát a házikó még csak félig volt kész, a bejáró rész és a tető még hiányzott, de a két disznót már úgy kellett kitessékelni belőle. Persze hungarocell szigetelést kapott a ház és belülről linóleum fedte az alját és az oldalát, hogy könnyen lehessen tisztítani. Ráraktuk négy nagy téglára, hullámpalát a a tetejére a barátnőm adott és már kész is volt. Egy hetembe és két műkörmömbe került, de megérte. Dömét ki sem lehetett eleinte csalogatni belőle. Egy pokrócot kapott vacoknak, télre pedig a régi, tönkrement tollkabátomat.

De nagyon előre ugrottam. Történt más is Zsebes érkezése előtt. Dömper elveszett. Még csak délutánonként volt kint az udvaron, amikor egy hétre látogatóba jött egy barátunk lánya. Egyik napra mozit terveztünk, és beugrott a fiamhoz egy volt iskolatársa. Úgy esett, hogy a vendéglány engedte ki. Hogy, hogy sikerült Dömét is kiengednie a kapun, anélkül, hogy észrevette volna, vagy csak megijedt és nem merte bevallani, de Döme lelépett. A srác után futott el, az meg szintén nem szólt, elintézte annyival, hogy közölte a kutyával, menjen haza. Nem volt még nálunk Dömper egy hónapja sem, hát nem is jött haza. Kiszaladt a világból. Mielőtt menhelyes lett, csavargó volt. Ez a vérében marad örökre. 
Plakátoltunk, felraktam a netre, ahová csak tudtam, de végül a 8. napon a CBA-ra kirakott plakát segített. Már másnap de. jelentkezett egy biztonsági őr, nála van a kutya. Annyira izgatott voltam, hogy munka után egyenesen mentem a Gubacsi útra, se póráz, se nyakörv nálam. A férfi azt mondta, elhatározta, megnézi  kinek adja oda a kutyát. Persze Döme rögtön szaladt hozzám, rettentően örült, végül egy gurtni és egy, az őrtől kapott régi öv segítségével hazagyalogoltam vele. Látszott a férfin, nagyon szereti az állatokat. Hatalmas keverék kutyája volt, jól nevelt és szófogadó. Dömpernek nagy szerencséje volt, hogy hozzá került.

Még mielőtt a hölgyemény lelépett volna, társat kerestem mellé. Kisméretű "játékot" kerestem Dömének, ne unatkozzon napközben. Az Iwiw-en találtam Zsebest, egy pincser és egy griffon nem kívánt szerelmi termékeként kínálgatták kétségbeesetten. Akkor még nem tudtam miért SOS keresnek gazdit a 7 hetes kiskutyának.  Hamar rájöttem miért:).  (Ez a kutya rugóra jár, az elem nem merül le benne sohasem, öntörvényű, szófogadatlan, nála jobban nem talál ki senki gazdabosszantó dolgokat. Egyszóval egy HIPERAKTÍV szörnyeteg.) De észbontóan ennivaló pindur kiskutyát vettünk át a Kőbánya-Kispesti metrónál, igaz a hasa egy hordó volt. Elfért egy zsebben, így a neve már meg is volt. A gazdáinak fingjuk sem volt a kölykök neveléséről, féreghajtásról. Hát volt is benne giliszta bőségesen. Szerencsére semmi komoly betegség nem lett belőle. 2 hétig csak óvatosan ismerkedtek, aztán már nem egy kutya csinálta a lakásban a kupit, hanem kettő. Érdekes módon férjemet hamar meghódította ez a kis törpeség, még tanítgatta is ülni, és hamarosan megkapta a jogot, hogy köztünk aludhasson. Él is vele rendesen. :)

Tehát ketten lettek, mindennapi rajcsúr, hancúr. Ekkor még rágcsálókkal is foglalkoztam. A lenti szoba tele volt akváriumokkal, ketrecekkel. Dömper odavolt a csincsillákért, megugatta őket, futott egy kört, aztán lehasalt, majd újra az egészet előlről. A csini fiúnak is tetszett, megtöftölte, ő is ment egy kört a ketrecben, és összedugta az orrát a kutyával. Idegesítően hosszan voltak képesek ezt csinálni. Viszont egérügyben más volt a helyzet. Pár hét elteltével vettem észre, hogy japán táncoló egereim egyedszáma fogyatkozik. Egy műanyag ládában éltek, és nem volt szokásuk kiugrani, csak naphosszat pörögtek, mint az eszementek. De mindennap kevesebben lettek. Aztán a kutya lebukott. Mentem hátra a nyuszikhoz, és észrevettem, valamit felhajít a levegőbe, aztán melsőlábával leveszi, felkapja, újradobja. Nagyszerűen elvolt. Közelebb érve, egy jobb sorsra érdemes fekete-fehér egeret vettem észre. Legalább 12 egeremet nyúlta le a disznó. Ráadásul valami fertőzést is bevitt a pofájával a dobozba, ezek után már 2-3 naponta pusztultak az egérkéim, egy sem maradt. Ennyit a táncolókról. Később megszüntettem a rágcsáló részleget, férjem egyre nagyobb ellenszenvvel viseltetett irántuk, így hát mentek a háztól. Döme jobb híjján a nyúlól környékén próbálkozik egérfogással, néha sikerül is neki.:)

Megjött Mara. Dömper féltékenyen kerülgette, és menten nekirontott volna, ha egyedül hagyjuk vele. Elkezdődött az összeszoktatás. 2-3 hét alatt rájött, hogy végre vele egy súlycsoportú játszótársa lelhet benne. Zsebes villámgyorsasága után Mara lomhasága megtetszhetett neki, így elfogadta. Délutánonként együtt aludtak a kanapén, Döme feje Mara seggén pihent. Na persze, ahogy Mara nőtt, Dömper rájött, veszélyben a domináns helyzete. Ettől kezdve mániákusan nevelte Marát. Egyszerűen hihetetlen, ahogy próbálta megregulázni. Ha Mara talált valami játékot, rögtön ott termett és elvette tőle. Egyik alkalommal három kötélfonatot hoztam nekik, inkább azt rágják, mint a lakást. Mindkét végén műanyag csontvéget formázó bumszli volt. Döme az összeset összeszedte, elvette a kicsiktől. Volt, hogy mindhárom a szájában volt, és össze-vissza szaladgált, nem tudva hol helyezheti biztonságba. Persze ezekből a játékokból már egy darab sincs, illetve az egyik maradványát még Zsebes falatozza, de már nem sok van belőle.

Mara lenőtte Dömét, ami nála egy kényszeres viselkedést eredményezett, napi legalább egyszer elagyabugyálja, hogy biztosan emlékezzen az ő vezető szerepére. Persze a két kölyökkutya sem hagyja magát, és nem egyszer hülyét csinálnak szegényből. Dömper is megkapja a reggelijét, és ellentétben a két csirkefogóval, ő nem szokta egyből felfalni az egészet. Mindig marad valamicske a tányérjában. Mikor hazaérek és kiengedem a két bajkeverőt, fenik a fogukat az élelemre. Döme persze féltékenyen őrzi, így taktikát váltanak, amíg az egyik kikap egy falatot és elszalad elcsalva a felháborodó tulajt, addig a másik jól belakik, vagy legalábbis amennyit csak tud bekebelez. Aztán fordítva. Szegény mostanában már nem nagyon hagy a tányérján semmit. Persze ő sem hagyja ki a lehetőséget, ha teheti ő is megeszi a kicsikét. Ebből aztán éktelen méltatlandó ricsaj keletkezik. Döme eszik, mögötte Mara mondja a magáét, persze annyira nem akad ki, hogy közelebb menjen.

Dömper viszonya a kicsikhez mit sem változott. Határozottan féltékeny, elveszi tőlük a játékokat. És most van csak igazán bajban. Meghoztuk Mara házát. Szegény Döme, kétségbeesve próbálja elfoglalni mindkét házat egyszerre, persze egy seggel két lovat ő sem tud megülni. Egyelőre odáig jutott, hogy nem engedi be őket, emiatt persze rengeteget rohangál szegény. Remélem hamarosan lehiggad.