Az arcát mosta, mikor az anyja szólt: Te vagy az Tomi? Igen Anya, én. Akkor jó. Könnyektől maszatos arcát mosta, jól esett a hideg víz. Szeme alatt éktelenkedő monokliját tapogatta. Borogatni kellene - gondolta. Elővette a szennyesből az egyik pólóját, hideg vízzel átitatva rászorította a szemére. Nagyon jó volt. A lüktetés rögvest alábbhagyott.

Bezárkózott a szobájába, s hanyatt dobva magát az ágyon, órákig a plafont bámulta. Mostanában szokásává vált. Az apjára gondolt. Szigorú, átható tekintetére, ahogy újra és újra kioktatja, mit hogyan nem csinált jól. Pedig nem volt mindig így. Mikor romlott el minden, ami kilométeres távolságba röpítette tőle. Pontosan tudta.
Egy tavaszi napon, épp betöltötte a 14-et, apja úgy döntött, megmutatja neki, mi is egy férfi dolga. Elvitte horgászni. Sátorban laktak egy hétig, közvetlenül a vízparton.
Már az első nap elrontotta. Estefelé apjának kapása volt, és a damil végén egy csuka rohant oda-vissza a part mentén hasítva a vizet. Neki kellett volna kiemelnie, de elügyetlenkedte. Azt a hálós micsodát elejtette, ahogy a megvadult hal hirtelen csapkodni kezdett. Hatalmas példány volt, vitte magával a merítőhálót is. Később úgy 10 méterre találta meg a parttól, a hal valahogy kitalált belőle.
Apja haragja nem ismert határt. Mindennek lehordta. Kényes menyecskének, lágyszívű nyeszlett egy szál belűnek, bénának, kétbalkezesnek, anyaszomorítónak. Megbocsáthatatlan bűne a hét végéig kísérte, befolyásolva összes tettét és gondolatát. Vesszőfutás volt az a hét. Meggyötörten és lelkileg összetörve ért haza. Attól kezdve már semmit nem csinált jól. Ha apja kért tőle valamit, gyomra görcsbe rándult, borsónyivá zsugorodott, és szinte biztosan elszúrta. Egy apróság mindig hiányzott.
És most elment. Többé már nem jön vissza. Nem próbálhatja meg újra és újra kivívni elismerését. Jobban belegondolva, már nem is akarta.

Nem tudja, hogyan állna apja elé ezzel az ábrázattal, mit is mondhatna neki. Miért is kínozza néhány osztálytársa hetek óta. Hogyan próbál előlük minden nap hazafelé meglógni, és eddig hányszor nem sikerült. Hogyan takargatja anyja elől a sérüléseit, miképp próbál néha mosolyt erőltetni az arcára. Jobb is így, hogy apja ezt már nem érte meg.

Megint kezdődik, gondolta. Anyja állandó pakolása, már az idegeire megy. Amióta túl vannak a temetésen, mást sem csinál, mint rámol, mániákusan. Teljesen mindegy, hogy előző nap egyszer már elrakta, most előveszi, másik helyet keres, elteszi, megáll, végigméri a szobát, aztán folytatja ott, ahol az előbb abbahagyta. Két hete csinálja megszállottan. Róla szinte tudomást sem vesz. Ha csendben mozog a lakásban, anyja fel sem figyel rá. Cetlikkel érintkeznek a hűtőn már hetek óta. Mi a kaja, későn jövök….
Holnap végre abbamarad – gondolta. Visszamegy dolgozni, és a lakásban végre csönd lesz. Nem megy iskolába. Ő is lóghat egyszer, élvezni fogja, egész nap feküdni és tévézni. De jó lesz végre teljesen egyedül. Zsolték meg forduljanak fel. Egy nap menekülés nélkül, ez is valami.
Tomi jó tanult. Szerette. A fizika és a matematika lenyűgözte. Tanárai büszkék voltak rá, támogatták, bíztatták. De az osztály él tanulója magányos volt. Hogy pontosan miért, ezen már ő is elgondolkozott. Azért mert jól tanult, és kilógott a sorból, vagy azért tanult jól, mert osztálytársai nem törődtek vele, csöndes egyetértésben kiközösítették. Egyetlen barátja volt csupán, akivel együtt nőtt fel a VII. kerületi ház körfolyosóin, nagyokat csavarogva a Városligetben. Juditra gondolt. Elkerekedett szemeire, mikor meglátta az arcát, és ő elszaladt, hiába kiabált utána. Mostanában kerüli a lányt, az észrevette a változást, és egyre jobban próbált a közelébe férkőzni. Mindig kitalált valamit, most miért nem ér rá.
Több kötötte össze őket szimpla barátságnál, szinte már testvérek voltak. Örömét, bánatát vele osztotta meg, mindig meghallgatta.
Most azonban neki sem tudott megnyílni. Nem mondhatja el, mit érez itt belül, mi az, ami megrémiszti saját magától önmagát. Kísértik éjjel-nappal, nem hagyják békén gondolatai.
Elég korán észrevette, valami nem stimmel vele, más mint a többiek. Vágyakozása állandó harcban állt értelmével. Nem tudta, hogy mindig a vágy győz, így vagy úgy, de elveszi az ember megfontoltságát, sokszor józan eszét. Nála sem volt ez másképp.
Zsolt három hete meglátta, ahogy kijött egy bárból, egy olyan bárból. Azóta nem szállnak le róla, kínozzák, verik, megalázzák, zsarolják, amikor csak tudják. Sose lesz vége.

Aludni kellene, jó mélyen, álmok nélkül, felszabadultan, és reggel minden sokkal jobb lesz. Igen, biztosan. Sokkal jobb lesz.

Reggel zsibbadtan ébredt, fáradt volt. Nem aludt jól, rémálmok zaklatták, azt hitte egy órát sem fog aludni. Csak hajnal felé kegyelmezett meg neki fáradt teste. Korán ébredt, úgy fél hét körül, anyja már elment dolgozni. A lakásban csend, ahogy kívánta. Megint a plafont bámulta. Fejében jártak a gondolatok, nem hagyták békén, nyomasztották. Nagyon fájt minden, a kiútkeresést már abbahagyta. Nem szövögetett terveket, mint régen, a suli után külföldre megy és sokra viszi, hogy apja büszke lehessen rá. Igaz sosem lesz belőle élsportoló, ahogy az szerette volna, de kitűnő tanuló, tehetséges matematikus, imádja az informatikát. Egyetemre megy és fejlesztő lesz.

Felkelt. Nem tudott megmaradni a négy fal között. Ki akart szabadulni, kifutni a világból. Felkapta a dzsekijét és elindult, csak úgy vaktában. Egy mozinál kötött ki. Jegyet vett és beült. A Csillagok háborúja felújított változata ment, ki tudja hányszor látta már, de jobb, mint az utcán ődöngeni. A film után úgy döntött haza megy, nem találta a helyét, akkor már inkább otthon bámulja tovább a plafont. A park szélén kéz nehezedett a vállára és berántotta a bokrok közé. Zsolt gúnyos arca lihegett az arcába. Mögötte két társa röhögött, megállás nélkül, néha utánozva a főkolompos hanghordozását. Nyál fröccsent a szemébe, a fiú lehelete égette.
Mi az, mi az? Lógunk-lógunk, langyikám? A tanár néni kis kedvence, mit fog szólni az anyuci, ha ezt meg tudja? ….
A többit már nem hallotta. A tehetetlen harag kezdett rajta eluralkodni. A vér a fejébe szállt, arca kivörösödött, végtagjai zsibbadni kezdtek, maszatos foltokká olvadt előtte minden, Zsolt körvonalai világoskék pacává olvadtak össze, hullámozott a tér körülötte. Forogtak a környező fák, fülében a monoton zúgás egyre erősödött. Szíve vadul vert a mellkasában, érezte a lüktetését. Teste óriásira dagadt, kitöltötte a teret, végtagjai mintha felpuffadtak volna. Szédülni kezdett, hányinger kerülgette. Zsebre dugott keze egy tárgyat markolt öntudatlanul. Ellökte magától a fiút, de az újra elé állt, és mondta-mondta, szinte már üvöltve a fülébe kiabálva trágárságait, hogy minél hamarabb felhergelődve neki eshessen. Két kézzel lökött rajta, majdnem hanyatt esett. Ahogy kezeivel a levegőben kapálózva kereste egyensúlyát, megnyomta a gombot. A penge kipattant. Két hete vette a kést, akkor nem volt vele határozott célja. Megtetszett neki a kidolgozása, a markolata, az ezüstösen csillogó fém látványa. A következő rohamnál maga elé tartott, kinyújtott karjának Zsolt nekiszaladt, rohanása megtört, mozdulatlanná dermedt. Tekintetük összefonódott, és csak álltak mozdulatlanul, nézték egymást. Háttérben döbbent csendben álltak társaik, lábuk földbe gyökeredzett.
Zsolt szája kinyílt, ahogy levegőt akart venni, de csak véres bugyborékolás tört fel belőle, mellkasán növekvő vörös folt hódította meg pólója kékségét. Bizonytalan lépés tett hátrafelé, kezét mellére szorítva térdre zuhant, teste előre hátra ingott egy kicsit, majd az oldalára dőlt.
Tamás csak állt felette és nézte az egyre terjedő vérfoltot a fiú mellkasán. Tompa fájdalom lüktetett a fejében, nem kapott levegőt, forgott vele a világ. Remegő kezéből kiesett a kés. A két, döbbenetből eszmélő fiú üvöltve szaladt az iskola felé, de ő ezt nem hallotta, csak állt ott rendületlenül, maga elé bámulva, megbabonázva. Aztán már csak két mondatot ismételgetett makacsul, mikor a mentőautóhoz kísérték.
Apa, nem akartam. De többé nem hagyom.