E két kutya gyermekkorom megédesítői és őszinte, önzetlen barátaim voltak. Sokszor jutnak az eszembe, sokszor gondolok még mindig rájuk. Hát legyen ez az ő memoárjuk.  

FLÓ

Kamaszodó lány, fiús viselkedéssel, és már-már elviselhetetlen állatszeretettel. 12 éves koromra már megjárta a lakást az egértől, a papagájokig vagy csíkos mókusig minden, amit csak meg tudtam szerezni, de a kutya iránti vágyam eltörölhetetlen volt. Jó néhányszor megesett, hogy anyám egy lakásból kiugró, kóbor állattal találta szembe magát, mikor hazaért. Ebből kifolyólag úgy döntött, beszerez egyet nekem. Apám azt mondta nem, másnap beállított Flóval. Származását tekintve megirigyelhettük volna családfáját, mely hemzsegett a spanyol-osztrák kiolvashatatlan hosszúságú nevektől. Egy évesen került hozzánk, nemét tekintve fiúcska black and ten spániel. Nehéz kezdés után (első nap megharapta a húgomat, mivel az a kutya csontjával akart játszani) hamar összemelegedtünk. Szüleim semmit nem tudtak a kutya neveléséről. Nekem valahogy összejött, és ahogy lenni szokott, engem választott (általában kamaszokat választanak ki az állatok a családból gazdinak).

Mivel felnőttként került hozzánk, és nem voltunk a nevelés professzorai, a kutya kezdett minket nevelni. Az összes létező hibát elkövettük. Rajtam kívül senki nem mehetett a közelébe, ha evett, ha fájt valamije. Ha mellettem ült, emberfia még csak felém sem nyúlhatott. Nem egy barátom nadrágját lyukasztotta ki, mivel őfelsége úgy ítélte meg, engem veszély fenyeget. Védelmező magatartását anyámmal szemben is igen aktívan érvényesítette. Sokszor és igen intenzíven eljárt a keze, de Fló érkezése után már ritkán tudta alkalmazni pofozó nevelési módszerét. Kis testőröm elém ült, szemei vérben forogtak, és úgy vicsorgott, hogy anyám kénytelen volt minden alkalommal visszavonulót fújni.

A legédesebb eset egyik szilveszter éjjelén történt. Kétszintes panelházsorban laktunk, a lakások egymás ikertestvérei voltak, bár némelyik tulajdonos átalakította. A hosszú folyosót, és a belőle nyíló konyhát és WC-t egybenyitotta, kialakítva ezzel egy amerikás főzőhelyiséget, kis hallal. Így volt ez a szomszéd lakásban is, míg nálunk minden maradt a régiben. Szüleim átmentek szilveszterezni, én és húgom pedig éjfél után elaludtunk. Fló a szobánkba, mint minden éjjel, jókat horkolt az erkélyajtó előtt.

Hajnali 2 körül átkéredzkedett hozzánk az egyik ittas vendég a mosdóba, mivel náluk csak egy illemhely volt az emeleten, és az foglalt volt. Az ürgét hajtotta a szükség, és megszokásból nekivágott az emeletnek. Felébredtem a nyikorgó lépcső hangjára, de akkor a kutya már az ajtóban állt. A pasas közeledett, a kutya kijjebb araszolt. Nem morgott, csendben lopakodott. Szekérderéknyi gonoszsággal megtelve (mivel én nem mehettem át szilveszterezni), eszembe sem jutott rászólni kedvencemre, nagy izgalommal vártam a fejleményeket. A férfi már majdnem felért, de az utolsó 2 lépcsőfokot már nem tudta lelépni. A kutya acsarkodó démonná változott, vörösen izzó szemekkel ugrott ki az előszobába, egyenesen a pasas orra elé. A lefelé tartó dübörgésből, a dobbanások számából kikövetkeztettem, kb. 4 lépéssel leért a lépcső aljára, az utolsó három lépcsőfokot a hátsójával számolta meg. Sosem gondoltam volna, hogy az általa kiadott hangok jöhetnek emberi torokból.

Később elmesélte a történteket. Mivel tudta, hogy gyerekek alszanak az emeleten, nem gyújtott villanyt. A korom sötétben egyszer csak két vörös szem villant fel közvetlenül az orra előtt. A felhangzó hörgés-morgás-vicsorgás úgy megrémisztette, hogy minél előbb le akart érni az emeletről, így 4-sével szedte lefelé a fokokat.

15 éves korom körül rájöttem, nem csak védelmez, hanem féltékeny is. Együtt jártam egy fiúval a gimi végéig. Szegénynek végig rivalizálnia kellett a kutyával. Szerintem nincs még egy pasi a földön, aki kibírná azt, amit ő.  

Kapcsolatunk csupán 5 évig tartott. Hozzám nőtt és én hozzá. Szomorú vége életének a mi hibánk, elismerem. Késő este mindig kiengedtük egy körre. Házunk előtt csak egy kis angolkert volt, így ő szabadon kijárhatott a térre, ahol laktunk. Sosem csavargott el. Aznap este azonban nem tudni miért, elcsatangolt. Egy szomszéd srác vette észre a pátyi út mellett az elütött kutyát és azonnal becsöngetett hozzánk. Hiába szaladtam lélekszakadva, apám hiába nyomta tövig a gázt, hogy minél hamarabb beérjünk vele a Lehet úti klinikára. Reggel, mikor visszamentünk a vizsgálati eredményekért, a doktornő közölte, nem lehet megmenteni. Az ütközés miatt sérült a gerince, hátsó lábai érzéketlenek, belső sérülései vannak, és kifolyt az egyik szeme, ami ebben az esetben a legkisebb baj. El kell altatni, muszáj.

Fojtogatott a sírást, a ketrecéhez érve kitört belőlem a zokogás. Nekem háttal, fejjel a fal felé feküdt. Szólongattam, de nem reagált. Erre benyúltam, hogy megsimogassam. Természetét nem tagadva, mint a villám kapott hátra. Aztán megismert és béna hátsórészét maga után húzva a rácsig csúszott. Nyalogatott és nyüszített. Elbúcsúztunk, én könnyek közt, ő hozzám bújva. Aztán visszafeküdt ugyanabba a helyzetbe, ahogy találtam. Hiába beszéltem hozzá, hiába hívogattam, többé már nem fordult meg. Részéről vége volt, lezárta. Velem ellentétben ő tudta, csak fájdalmasabb lesz minden, ha tovább marad.

Puccos, a fáradhatatlan szeretetbomba

Fló elment, én itt maradtam. Nem találtam a helyem. Aztán eszembe jutott Róka, az a kis keverék szukakutya, aki a környéken kóborolt már egy ideje. Igen. Ez az. Ha már így esett, otthont adunk neki, az elveszettnek. Az egész házsor etette már egy ideje, odaszokott a környékre. Fajtája egzotikus turmix volt, arcberendezése, színe és mintázata a rókáéra emlékeztetett. Hiába kerestem. Végigjártam a környéket, de sehol sem találtam. Az egyik szomszéd mondta el, hogy Rókát lelőtte előző nap a sintér. Sikítva, vinnyogva futott fel az egyik utcán, többé nem került elő. Még aznap lelőtt egy másik kutyát is, közvetlenül gazdája mellől szedte le méreglövedékkel. A terhes asszonykának azt mondta, azért, mert nem volt rajta póráz. Az persze eszébe sem jutott, mi lett volna, ha a nőt találja el. Egy nap alatt két kutyát veszítettem el. Nem kell több kutya. Soha soha többé.

Három hét telt el, és egyik este csöngettek. Attila állt az ajtóban. A hátsó utcában lakott, a szomszéd rokona volt. Sokat jártunk hozzá, szerette a gyerekeket. Petivel előző évben találtunk egy vizslát, amit ő befogadott. Lába mellett Rezes kölyke ugrabugrált, az utolsó az alomból. Nem tudott túladni rajta. Mikor meghallotta mit történt, azonnal áthozta hozzánk a 4 hónapos kutyát. Az adás-vétel tárgya berontott, és két perc múlva már az érzésem támadt, hogy a plafont is végigszaladta. Egy másodpercre nem állt le, izgett-mozgott, rohangált, ugrált, megsimogatni sem lehetett. Persze fogadalmam rögvest a múltba veszett és azon igyekeztem, hogy szüleim beleegyezzenek ennek az energiagolyónak a megvételébe. Szerencsére nem sokáig kellett győzködnöm őket. Anyám is megsiratta Flót, és a mindennapi kiszórt ételmaradék, ami az ő jussa volt, állandóan eszébe juttatta.

Lédi tehát maradt. Bár nagyon tiltakoztam e név ellen, anyám ragaszkodott hozzá, és sajna a kutya meg is szokta. Hiába érveltem, hogy minden második kutyát így hívnak….

Jobban szemügyre véve új barátomat, rájöttem miért nem vitte el senki. Aránytalanul magas feneke miatt azt a hatást keltette, mintha mellső lábaiból levágtak volna legalább 5 centit.  Hátsó lábai jobban megnyúltak, hosszabbak voltak. Viszont nagyon szép, okos feje volt, nagy, dió szemekkel.

Első dolgom volt oltásra vinni. Meg is kapta az első kettőt, de mielőtt a harmadikat is beadhatták volna, kitört rajta a parvo. Egy hét alatt csonttá soványodott, öklöm befért a bordái alá. Nem maradt meg benne semmi folyadék, elől-hátul jött vissza minden, amit csak beleerőltettünk, enni pedig képtelen volt. A Lehel útra vittem minden második nap egy válltáskába csomagolva infúzióra, otthon pedig felváltva kamillateával itattuk éjjel-nappal. Hatodik nap megtörtént a csoda. Aznap csak egyszer hányt és amikor kivittem a kis kertbe az akkora már csontkollekcióvá soványodott kiskutyát, remegő lábakkal ugyan, de kis segítséggel elvégezte a dolgát. Úgy nézett kis szegénykém, mint egy anorexiás agár. Egy hónap kellett, hogy nagyjából vizslaformát öltsön újra. Az orvos azt mondta, nem hitte, hogy felépül. Azt gondolta, hogy ugyanúgy végzi, ahogy a járványba belepusztult többi kölyökkutya. Abban az évben nagyon sok állat veszett oda.

Néhány hónap múlva újra a régi energiájával vetette be magát nap, mint nap szüleim nem kis bosszúságára. A lakást ugyan nem csomagolta ki, mint Fló annak idején, lehántva a lemosható tapétát a nappali falairól, de idétlen izgő-mozgó-rohangáló viselkedésével mindent romba döntött a lakásban, ami csak elérhető volt a számára. Sosem komolyodott meg.

Hamar felfedeztem, „Isten áldotta tehetség”. Bármit adtam a szájába, hozta utánam, semmiért cserébe oda nem adta senkinek. Adhattam én neki pénztárcát is teljes biztonsággal, de leginkább a bevásárló kosarat szerette cipelni. Az esernyőért is oda volt, csak a buszra való felszállás okozott némi gondot számára, mikor azzal együtt akart felszállni rá. Imádott utazni, sokszor vittem magammal busszal vagy autóval messzebbre csavarogni.

Egyik nap anyám kijelentette, elég volt, ez már túl sok. Jelentkezett egy vadász, Lédinek mennie kell. Nehezen egyeztem bele, de mit tehettem. Anyuval nem volt felhőtlen a kapcsolatom, engednem kellett. A pasas jött, Lédi ment, bár az autóban már rájött mi is történik vele, de akkor már késő volt.

Egy hónap múlva meglátogathattam. Nehéz szívvel, de nagy izgalommal buszoztam át a szomszéd településre. A férfinak 6-8 kutyája volt, mind rövid szőrű magyar vizsla. Az én kedvencem nagyszerűen beilleszkedett. Kirohanó örömmel üdvözölt, de amint felhangzott a füttyszó, már igazodott is a többi állat mellé. Terepre mentünk, a vadász hóna alatt egy élő vadkacsával. Egy hónap telt csak el, de a kutyám füttyre ült, feküdt, felállt, helyben maradt. Egy üres szántónál megálltunk és a kacsát kireptette a férfi. Lédit küldte utána, hogy hozza vissza. A madár úgy volt szoktatva, hogy nyugodtan tűrje, mikor a kutya a szájába veszi, és visszahozza. Lédi után porzott az út, lelkesen szaladt a kacsáért. Eddig minden rendben is volt, a baj ott kezdődött, mikor elérte. Szerintem úgy gondolta, hogy a gazdája konyhakészen jobban örülne neki, így nekiállt megkopasztani. Ilyen gyorsan szaladni még nem láttam felnőttet, mint akkor. Szerencsére a madár megúszta egy nyári fazonigazítással, az elkövető némi dorgálással.

Nehéz volt haza menni nélküle, főleg, hogy láttam mit kapnak enni. Nyers belsőségeket láttam a tányérokon, semmi mást.

Eltelt még két hónap, és megint csöngettek, és az ajtón újra az én energiabombám szaladt be, kitörő lelkesedéssel és örömmel. A vadász visszahozta azzal a kísérő szöveggel, hogy mi becsaptuk, a kutya szívbeteg, mit képzelünk, és hogy mennyi időt, pénzt pocsékolt rá, stb.

Arról persze megfeledkezett, hogy teljes felszereléssel kapta a kutyát, amit nem hozott vissza,  helyette egy elnyűtt ócska bőrdarab volt a nyakán. Hát nem igazán érdekelt, a lényeg, hogy újra az enyém volt.

Másfél éves volt, mikor egy reggel kiszaladt az ajtón, és mire apám utána tudott indulni, köddé vált. Iskolába kellett mennem, nem volt idő keresni. Késő este értem haza, s már a busz megállójában feltűnt egy artikulátlan ugató-vinnyogó hang, amit a tér akusztikája visszavert. 

Egyre nagyobb gyanakvással hallgattam, s mikor hazaértem, rögtön elindultam megkeresni a forrását. A tér másik oldaláról hallatszott, kitartó volt és elkeseredett. Tél volt és akkoriban még elég sok hó esett. Egy kertes ház udvaráról jött a hang, egy melléképület és a szomszédos ház fala közül. Mikor odaértem, egy nagy hasú, kövér kutya árnyékát láttam a sötétben, mely a hangomra elhallgatott. Ez nem lehet őt és elindultam szomorúan visszafelé. De azon nyomban újra kezdte a vonyítást. Bemásztam a kerítésen és beoldalaztam a két épület közé. Közelebb érve rájöttem rögtön, ő az én kutyám, viszont totál fel volt fújódva, úgy nézett ki, mint egy pattanásig feszült lufi. A hideg hóra volt kikötve, kutyaháza sem volt. Nem csoda, hogy hangosan tiltakozott (később kiderült, hogy egész nap mondta a magáét). A nyakörvére erősített szívecske el lett távolítva, pedig benne volt a neve, címünk, telefonszámunk. Nem akarták visszaadni, ellopták. A műanyag zsinórt elgémberedett ujjaimmal nehezen tudtam kibogozni, de inkább a kerítés miatt fájt a fejem. Hogyan lopom vissza a kutyámat. A kapuhoz közeledve vettem észre, be sincs zárva, még kilincsre sem. Két perc alatt otthon voltunk. Három napig hányt szegény, mire kiürült gyomrából a sólet, amit feletettek vele.

Ez időre megmutatkozott a sok mozgás és a helyes táplálás, Lédi egyszerűen fajtája büszkesége lett. Ennek igen csak tudatában volt, más szót nem is találtam rá, Puccos.

Gyakran mondogattam neki, és pár hét elteltével hallgatott is rá. Mindenhová magammal vittem, sokszor jártunk át Attilához és Rezeshez is. Az udvara végén magas kőfal volt, tetején kerttel. Hosszú és meredek létrán lehetett csak feljutni. Rezes ezen közlekedett. Első nap, első alkalomra követte anyját. Tuti volt macska az ősei között. Ezt a tudást a vadasparkba való belógáskor kamatoztatták leginkább, mikor a kerítésen átívelő rönklétrán másztak utánunk a tavaszi úsztató helyünkre. A régi kőbányában összegyűlt hólé nagyszerű kutyafürdető volt. Sokat jártunk oda, és nem egyszer karnyújtásnyira legeltek tőlünk a szarvasok, vagy váltottak csapát a vaddisznók. Aztán ezt is elérte a szemetelő emberek hada, és hol egy mosógép, hol egy trabant roncsa került be az erdőbe. Sok-sok évig nem jártam arra. Elkedvetlenített a lerakott sittkupacok sora, és a sok szemét. Aztán egyszer, úgy 8 évvel később arra vitt a nosztalgia. Sok minden megváltozott, de ami a legmeglepőbb volt, hogy a természet benőtte a szemetet. A sittkupacokon nyírfák nőttek, a kidobált mosógépet, hulladékot benőtték a bokrok és az aljnövényzet. Ha nem mentem közelebb, abba az illúzióba ringathattam magam, az erdő a régi önmaga. Semmi sem volt a régi, hiszen Puccos nem rohangált szerte szét, földhöz ragadt orral, izgatottan. Már régóta nem volt velem.

Négy éves lehetett, mikor elköltöztem otthonról albérletbe. Nem tudtam magammal vinni, fájó szívvel hagytam magára. Két-három hétig várt rám, aztán elindult. Buszra szállt, hogy megkeressen. Budagyöngye megállóban leszállt. Innen szoktam vele Hűvösvölgy felé menni csavarogni. Tehát átment a túloldalra, várva a másik buszt. Persze szegénykém a számokat nem ismerte, nem tudom hová keveredik, ha egy fiatal pár fel nem figyel a várakozó kutyára. Rögtön lepacsizott velük és ők kíváncsiak voltak hová akar menni a kutya. Nagy mázlista volt, mert újra a megfelelő buszra szállt fel és az hazavitte. Első útja Attilához vezetett, meglátogatta öregedő anyját, aztán hazavezetette a párt szüleimhez. Nem kérdéses, hogy hamar hazaköltöztem.

Elvittem magammal kutyakiállításra is, mivel szerettem nézelődni. Rettenetesen élvezte, kihúzta magát, olyan puccparádét vágott le, mintha tudta volna, miről is szól ez az egész. Persze a vizsla szakasznál cövekeltünk le. Még tartott a szemle, mikor a hátam mögül megszólított egy férfi, miért nem indul a kutyám, hiszen megállná a helyét a ringben. Mikor megtudta, hogy nincs törzskönyve, annyit mondott, nagy kár. Díjazott lehetne. Hát most én húztam ki magam és dagadozó büszkeséggel értem haza. Nem csak okos, hanem szép is.

Vittem magammal a Velencei-tóhoz, sokat fürödtünk, és pasiztunk együtt. Mintha tudta volna, ki a zsánerem, mindig azt a srácot választotta ki, aki nekem bejött. Körbeudvarolta, vagy vitt neki valami ajándékot. Akkoriban könnyen ismerkedtem.

Egy szeptemberi napon szokásos sétánkat róttuk a parton, mikor észrevette a kacsákat. Messze voltak, ő még is utánuk ugrott a vízbe és lelkesen úszott befelé. Hiába hívtam vissza, rám se hederített. Ekkor már régóta tudtuk, hogy súlyos epilepsziás. Gyógyszereket is kapott. Volt, hogy éjjelente, mikor megérezte a rohamot, a nyakamba ugrott. A legutolsó több, mint egy óráig tartott. Már azon voltam, hogy vetkőzöm és utána ugrom, mikor megfordult és visszafelé lapátolt. A tó egyharmadáig jutott, amikor a kacsák elrepültek. A madarak iránti szenvedélye egyszerűen nem ismert határt. Kölykös viselkedését sosem vetkőzte le, külleme is mindig az maradt. Szétszórt volt, egy nagy bohóc, odaadó emberszeretével mindenkit levett a lábáról. Így eshetett meg, hogy hatéves korában, egyik reggel, mikor kiengedtük, beemelték egy kisteherautóba és elvitték. Soha többé nem találtam rá.