Hogy is mondta egy újságcikk? Vannak ufók, léteznek-e egyáltalán? Igen, mondják az Amerikai Egyesült Államokban. Itt járnak közöttünk és magyaroknak hívják őket.

Hát igen. Elhíresültünk. Híres találmányokat adtunk a világnak, némelyikről az átlag magyar ember még csak nem is hallott (ide tartozik szerény személyem is, nemrég szembesültem azok névsorával, akik éles eszükkel és kitartásukkal öregbítették hazánk és népünk hírnevét). De elég a forgóajtós viccre, vagy mondásra hivatkozni, melyből rögtön kiderült, mit is gondolnak rólunk manapság a határon túl.

Dicső történelmünk, mely útján megszámlálhatatlan esetben bizonyítottuk életrevalóságunkat, kitartásunkat, összefogásunkat, ma már nem folytatódik. Egészen pontosan végetért 1989-ben, legalábbis szerintem, de sokan éreznek még így, ez biztos.

Betört életünkbe a demokrácia, a szabadság, a rég irigyelt nyugati élet. És mi nem tudtunk mit kezdeni vele. Legalábbis nem fogtuk fel az igazi értelmét, a lényegét. Azt veszítjük el, ami után annyira vágyakoztunk.  Számomra ez a szó, demokrácia azt jelenti, együtt él öreg és fiatal, beolvadt nemzetiségek, bevándorlók, ide menekültek, befogadottak. Hiszen történelmünk másról sem szól, mint népek keveredéséről a Duna mentén.

A minap a Szabadság-hídon sétáltam át egy ismerősömhöz. Az átjáró elején tábla kéri a bicikliseket, járművüket tolva keljenek át a keskeny útszakaszon. A kerékpárosok több mint fele abszolút nem veszi figyelembe a táblát, némelyik őrült iramban teker a szűk járófelületen, kockáztatva az ütközést.

Előttem keleti vonású nő haladt egy férfival, egymás mögött, ahogy illik, utat engedve a szembejövőknek. A negyedik őrült biciklista után már nem állta meg szó nélkül, és tört magyarsággal közölte, hihetetlen, ami ebben az országban folyik. Hát igen, de nem hiszem, hogy csupán a kerékpárosok miatt fakadt ki. Ez már csak hab volt a tortán.  

Hová tartunk, ha már ilyen apróságra sem figyelünk oda? Hiszen egy társadalom alapja a békés egymás mellett élés és az összetartás. Ez tesz bennünk egy néppé, egy országgá, egy nemezetté. És nem a magyarságától elájuló, mellét döngető honfitársaimról beszélek. Azokról beszélek, akik száma mára már erősen megfogyatkozott. Azokról a hétköznapi emberekről, akik kezet nyújtanak az időseknek fel- és leszálláskor a buszon vagy villamoson, akik türelmesen végigállják a sort, akármekkora is az, akik nem rázzák öklüket, nem nyomják a dudát veszetten a dugóban, megállnak a zebránál, átengedve az átkelőket, legalább egy falatot vetnek az éhezőnek, rámosolyognak gyermekükre nap, mint nap a fárasztó munka után, és megkérdezik, milyen napod volt kisfiam. A türelmesekre, az odaadókra, a törődőkre gondolok, akik igyekeznek összetartani családjukat, mosolyogva és szeretettel irányítani mindent, ahogy tőlük telik.

A rohanás közbeni oda nem figyelés, az agresszív viselkedés, a törtetés, az állandó verseny, az elsőbbségért való küzdelem, a szabályok semmibevétele, manapság legtöbbször ezt látni munkahelyeken, az utcán, a családokban. Aki nem tud vagy nem akar lépést tartani, azt megbélyegzik, lebirkázzák, életképtelennek nyilvánítják.

Egy országban, ami olyan sok bánatot megélt, most élve szabadságunkkal, a szabad véleménynyilvánítással, mást sem teszünk, mint egymás ellen fordulunk. A szabadság kifejezés magyar értelmezésben számunkra egyet jelent: mindent szabad. Szabad száguldozni, szabadon lopni, csalni, másokat megalázni, vagy rajtuk áttaposni, tanárokat verni, gyerekeinkkel nem törődni, az állam nyakán élősködni, ügyeskedni, rágalmazni. Hazugságainkat már mi is elhisszük, sőt kötelezővé vált a hétköznapokban. A törvények be nem tartása ma már mindennapos. Feladjuk azokat az értékeket, melyeket 50 éve mindennél fontosabbnak hittünk, tartottunk. Ma már kevesen vannak azok a nagy öregek, akik tisztelik a nőket, becsülik a dolgos férfiakat, a kétkezi melósokat, az egyszerű embereket. A most felnövő generáció többsége nem tiszteli, vagy semmibe veszi, vagy egyszerűen elfelejti őket.

Szabadon röhöghetünk ki másokat, átlépjük az elesetteket, önnön jólétünkön túl már nem látunk. Befolyásolhatóvá lettünk, madzagon rángathatóak, marionett színházba lépett társadalmunk. A szabad rablás országa lettünk.

Saját magunkat raboljuk ki, csak még nem jöttünk rá.

Pedig csak egyetlen egy mondatra kellene hallgatnunk, melyet nem rég elhunyt, nagyszerű humoristánk emlegetett: SZERESSÜK EGYMÁST GYEREKEK!