Kik vagyunk, hol tartunk, hogyan tovább?

Köztudott, hogy nőből mindig több van, még sem mi vagyunk a teremtés koronái. Pedig visszapillantva a világ történelmébe, szinte minden híres-hírhedt férfi mögött ott állt egy asszony, aki így vagy úgy befolyásolta annak döntéseit, sőt. Nem egyszer bolondult meg miattunk a férfinép, hogy még háborút is kirobbantott értünk. És anno az alatt a bizonyos „almafa” alatt Ádám is hamar elveszítette a fejét. Birtokoltak minket, szerettek, tiszteltek, és hallgattak is ránk, másodhegedűs szerepünket elfogadtuk, ritkán lázadoztunk ellene. Feladatunk a házasságban maga a család volt. Akármelyik kasztot is nézzük, legyen az parasztság, nemesség, az uralkodói ház, a nők mindenütt ugyanazt tették. Próbálták összefogni családjukat, nevelni gyermekeiket.

Ma már többre vágyunk. Több figyelemre, több lehetőségre, karrierre, szavunk többet nyomjon a latban. Vezető szerepre törtünk. Egyre több példát látunk rá, megjelenünk sikeres vállalkozóként, vállalatok irányításánál, a politikában. Szavunk sokszor mélyebb nyomot hagy társadalmunkban, mint a legtöbb férfié. Önállóvá válásunk iránti vágyunk lassan mindent mást a háttérbe szorít, és a férfiak kezdenek teret engedni nekünk.

Egyenjogúságunk kiharcolása nem volt egyszerű, tele akadályokkal és átível több századot. Először csak olvasni és számolni szerettünk volna megtanulni, kiharcoltuk a tanuláshoz való jogot. Megszerzett tudásunk arra ébresztett rá minket, mennyi mindenről maradunk le, és sok területen, bizonyítási vágyból rávertünk a férfiakra. Egy elszánt nő rosszabb három férfinál – mondják.

Ennek ellenére a nőket még mindig a gyengébb nemként emlegetik, sokszor vagyunk házsártos házisárkányként emlegetve, a férfiak egymást papucsozzák le egy sör mellett, ugratva a másikat, pedig sokkal több terhet cipelünk a vállunkon. Egy átlagos családanyát véve példaként, aki nem tör karrierre, nincs kitűnési vágya, csak családjának szenteli életét, rengeteg gond, feladat nyomja a vállát. Felvállalja és igyekszik megfelelni, leküzdeni az akadályokat. Hiszen övé a háztartás, a gyereknevelés, legtöbb esetben a családi kassza beosztása. Egy-egy fárasztó nap után, mire beesteledik, fáradtan esik az ágyba és reggel kezdődik minden elölről. 

De velünk született kitartásunk, belénk kódolt elszántságunk visz tovább minket nap mint nap, nem adhatjuk fel. Megtaláljuk életünkben azokat a szépségeket, apró örömöket, amiért érdemes élnünk. Hiszen életünk értelme a család, párunk megbecsülése, szeretete, gyermekeink, unokáink mosolya. 

A változó világ és jogaink kiharcolása rákényszerített bennünket e kettős szerepre. Nehezen tartunk vele lépést. Szerencsére egyre több olyan család van, ahol a házastársak megosztják egymás között a feladatokat. Segítik egymást, leveszik egymás válláról a terheket, megkönnyítik a másik életét. Van már rá példa, ahol a szerepek felcserélődnek és a férj átvállalja a nő feladatait, hogy az sikerre vihesse álmait.

Különbözünk, mint fekete és fehér, édes és savanyú, néha iszonyú nagy szakadék tátong közöttünk. Különbözőségünk kiegészíti egymást, így válhatunk egy egésszé. Ez az egyensúly most felborulni látszik. Egyenjogúságunkkal öngólt rúgtunk magunknak. A mindennapi hajsza, a sok teendő miatt, kezdenek szétesni a családi kötelékek, a hagyományos családkép: apa, anya, gyerekek. Nem mindig elavult az, amit elődeinktől örököltünk.

Napjainkban egyre több az egyedülálló 30-as nő, már megrögzött szokásokkal, hihetetlen elvárásokkal. Egyre több a szingli. Ők megrekedtek húszas éveik elején, a féktelen bulizások szintjén, vagy a függetlenség felszabadító érzésénél. Kevés kivétellel előbb-utóbb rádöbbennek, hiányzik valami az életükből, és már késve kapkodnak kapcsolatok után. Mert mi jut nekik 30 és 40 között, majdnem kicsúszva a gyerekvállalás egészséges idejéből? Elvált férfiak, megrögzött agglegények, aranyifjak, flúgosak, alkoholisták, lelki sérültek, agresszívek, fóbiások, anyuci szoknyáján ülő elkényeztetettek, kiégett, magukat agyonhajszolt férfiak. Azok, akik ilyen-olyan okból nem keltek el időben. Kevés megfelelő partner marad számukra, s mire rádöbbennek miért is születtek-e világra, elkésnek. Kialakult életritmusukkal már nem tudnak alkalmazkodni a másikhoz. Már felnőttek, élik saját egyedülálló életüket, már nincs lehetőségük együtt felnőni egymáshoz.

De legtöbbünk életében idejében jön el az a fordulópont, mikor család után vágyakozunk. Betör életünkbe az anyaság, vagy az azutáni vágy. Későn észbekapó nők vállalnak be gyermeket apa nélkül, mert rádöbbentek, társat már nem találnak. Eltűnőben a megfontolt családtervezés, legtöbben élettársi kapcsolatban élnek, azzal magyarázva, minek, nem a papír számít. Pedig magyarázatuk mögött a kapcsolattól való félelem húzódik meg, a függetlenség végleges feladásától való félelem, vagy a belebukás lehetősége, az idegeket felőrlő válás veszélye.

Irányító szerepre törésünk visszaütő mellékhatása elért bennünket. Másodszerepet már nem akarunk bevállalni. Pedig ez a másodszerep a lényeg, e nélkül elveszik a családi kötelék. Hiszen mi asszonyok tartjuk össze családunkat szeretetünkkel, önfeláldozásunkkal.

Megtalálni az egyensúlyt, beilleszkedni szerepünkbe, igen nehéz feladat. Ma már sok nő adja fel házasságát az első buktatóknál, elfeledve elsődleges feladatát, a család összetartását.