Napok óta zuhogott. A szél fákat csavart ki, és jég is esett. Az utakon bokáig érő víz hömpölygött, mindenhol leszakított faágak, összetört cserepek, elhajlott bádoglemezek és üvegszilánkok. Nagyon hideg lett, nem volt egy száraz hely, ahol meghúzhatta volna magát. Pár napja még kényelmes vackán feküdt egy régi fészerszerűségben, amely egy elhagyatott, üres telken állt. Hiába volt az a sűrű bozót, a sok szemét, egy éjjel néhány ember jött és elzavarták. Most riadtan lapul egy bokor alján, fázva, dideregve, és az éhség mardossa a gyomrát. Kínjában szűköl, mikor villám hasít át az égen. Legyen már vége, legyen már vége.

Aztán vége lett. Sárosan, átázott bundával ébredt, végtagjai elgémberedtek, minden tagja fájt. De élt, és a nap olyan szépen sütött, és olyan de olyan jó meleg volt. Órákig feküdt a betonon a melengető napsütésben. Nagyon jól érezte magát. Mégis el kellett indulnia. Napok óta nem evett és az érzés a hasa táján egyre marcangolóbb lett. Bár eddig mindig éjszaka járt élelem után, most kénytelen volt megszegni a szabályt.

Amióta szabad, azóta kerüli az embereket. Élénken élnek benne kölyökkora gyötrelmes hónapjai, mikor gazdája rajta verte le mindennapi keserűségét, enni alig kapott és láncon tengette mindennapjait. Menekülését veszedelmes lefogyásának köszönhette, mikor egy nap a nyakörvéből is ki tudott bújni, annyira sovány lett. Életben maradását egy iskolának, ahol gyerekek etették hetekig. Aztán innen is elkergették. Az aggódó szülők jelentették a kóbor kutyát és a sintér meg is jelent, hogy befogja. De ő már tudta, hogy az az ember nem akarhat jót. Ösztönösen érezte, hogy menekülnie kell. Megint elkerülte a halál, bár ő erről mit sem tudott. Természetes élni akarása segítette eddig és fogja segíteni továbbra is.

Vándorolni kezdett, és az emberektől való félelme egyre erősebb lett. Elhanyagolt volt és elég sovány ahhoz, hogy viszolyogva forduljanak el tőle és mindenhonnan elkergessék.

Egy nap a pályaudvarra tévedt. Az egyik vagonból csalogató illatok áradtak felé és ő nem habozott. A kocsiból aznap rakodtak át egy kamionba, néhány kiszakadt zsák elhullajtott tartalmát falta mohón, mikor a vagon ajtaját rácsukták. Halálra rémülten ugrott neki a falnak, az ütéstől kábán zuhant vissza földre. Arra ébredt, hogy mozog alatta a padló. Lelapult. Órákig feküdt reszketve, mire minden elcsendesedett. Behúzódott egy sötét sarokba és várt. Kintről behallatszott az emberek zaja, járkálása és tudta eljönnek érte. Már este lett, mikor az ajtó kinyílt. Erre várt órák óta, erre készültek megfeszült izmai, és abban a pillanatban, mikor a pályaudvar fényei bevilágítottak a résen, ő már ugrott is. Ijedten felkiáltó embereket hagyott a háta mögött és csak rohant az orra után. Ki tudja hányadszor, de most is megtalálta a szerencse, és pont nekiszaladt a vasút kidőlt-bedőlt lyukas kerítésének, megtalálta a kiutat.

A senki földjére ért, hatalmas tág tér, amerre csak nézett. Nem szaladt sokáig. A zajok elmaradtak mögötte, a távoli monoton zúgás pedig, ami az autópálya felöl hallatszott már nem zavarta. Nagyon fáradt volt. A fél napig tartó félelem teljesen kiütötte, az első bokor alatt összeroskadt és mély álomba merült. Másnap dél is elmúlt már mire felébredt. Hunyorogva nézett körül a napsütésben. Teste kellemesen átmelegedett, nem fázott és nem volt éhes. Ez nagyon jó volt. Hetek óta nem érezte ilyen jól magát. Viszont szomjas volt. Az előző nap felfalt kutyatáp követelte a folyadékot egyre sürgetőbben. Lustán felállt és elindult. A szél hozta felé a víz szagát és ő ment, engedve a hívogatásnak. Hatalmas víztömeg hömpölygött előtte és ő mohón ivott belőle. Csak mikor már eleget ivott érezte a víz furcsa szagát. Furcsa, nehéz illatok voltak ürülék szagával keveredve.

Ez volt az első napja Budapesten. A Dunából ivott, egy kicsivel lejjebb egy csatorna beömlő nyílásától. Az agyába bevésődött, innen nem szabad többé innia. Két napig ment a hasa, mire a szervezete megkönnyebbült, de még hetekig beteg volt, anélkül, hogy tudott volna róla.

Ezek már a háta mögött voltak és az eltelt hónapok tapasztalatai megtanították, hogyan élje túl ezt a nagyvárost. Kivételesen jó ösztönei megtalálták az utat az élelemhez és a biztonságba. Megszokott útvonalakat járt be. Megismerte az éjszaka életét, ritmusát, percre pontosan tudta, hol és mikor helyeznek ki étellel teli zacskókat, kukákat az utcára. Persze ott voltak az eldobált maradékok is, amit az utcákon szedett fel.

És most éhes volt. Nem csak élelmet kellett találnia, de új helyet is, ahol biztonságban meghúzhatja magát. Nem szeretett nappal járni, de most erősebb volt a késztetés, ennie kell. Ekkor csapta orron egy másik kutya szaga. Napok óta kínozta egy érzés, amit a vihartól való félelme eddig elnyomott, de most egy fajtársa megjelenése robbanásszerűen lökte a felszínre. Elfelejtett mindent, az éhséget, a szomjúságot, a rettegést. Egy koromfekete, közepes termetű, fehérmellényű kan nézett vele farkasszemet, farka sűrűn mozgott ide-oda és halkan nyüszített. Valami megmagyarázhatatlan kerítette hatalmába, ami játékos kedv, kitörő öröm és boldogság egyvelege volt. Órákon át futottak, kergetőztek, játszottak együtt. Csak estére pihentek meg és heveredtek le egy kiugró betontömb alá. Jóleső, biztonságot nyújtó érzéssel bújtak össze, egymást melengetve a párás lehűlő éjszakai levegőben.

És másnap is együtt maradtak. Amit nem tudott, és társa nem volt képes elmondani, hogy elhajított kutya volt. Gazdája egy hónapja halt meg és vele senki sem törődött már. Eljöttek az öregember rokonai, a lánya és annak kisfia. A gyerek hiába kérlelte anyját, hogy vigyék haza Teót, az hallani sem akart róla.

Jól ismerte a kisfiút, az öregember unokáját. Nyaranta egy-két hétig játszhattak együtt, aztán ezek a hetek napokká rövidültek, végül végleg elmaradtak a látogatások. Megromlott a viszony a lány és apja között. Az öregember egyre szomorúbb és magányosabb lett, egyetlen támasza ő volt, a fekete pásztorkutya, aki esténként az ágy mellé telepedett, aki napközben követte minden mozdulatát, és aki meghálált minden jó szót és simogatást.  Nem felejtette el első találkozásukat sem, mikor egy kukából halászta ki őt, kibontva egy elkötött nylonzacskóból az alig négyhetes kiskutyát. Hetekig kínlódott a falat kölyökkel, hogy életben maradjon. Egyetlen társa maradt élete utolsó éveiben. Ismerősei sorban meghaltak, gyermekei elmaradtak. Unokáját sem hozta már a lánya, kínzóvá vált az egyedüllét. Szomszédságába új lakók költöztek, nem ismert már senkit a környéken. Kezdte elhanyagolni a kertet, a házat és saját magát is. Lassan szállt el belőle az élni akarás. Már a múlté voltak a hosszú séták, az unokával való törődés, játék, a kellemes esték, forró tea és olvasgatás a rádió mellett üldögélve a kényelmes, öreg karosszékben. Egyre nehezebben mozgott, fájtak az ízületei, nehezen vette a levegőt, nehezére esett a járás. Csak kutyája vette észre a változást. Aggódva kísérgette mindenhová. Aztán egy éjjel megtörtént. A szuszogás, amit Teó éjjelente annyira szeretet hallani, egyre ritkább és ritkább lett, majd végleg elhallgatott. Gazdája keze lecsúszott a takaróról és ő hiába dugta alá a fejét, hiába nyalogatta, nem mozdult többet. Valami szorongatta a torkát, mardosta a lelkét, hogy kiabálja világgá, egyedül maradt. Fájdalommal teli vonyítás szakadt ki belőle, amit akkor sem hagyott abba, mikor a rendőrök elrángatták gazdája ágya mellől. Az udvaron kikötve találta a kisfiú és simogatta órákig, amíg az anyja összeszedett minden mozgathatót a házban. Nem volt vagyona az öregembernek. Minden kincse embersége, szeretete és becsülete volt, mely az évek alatt lassan elértéktelenedett.

Nem vitték magukkal. Pedig mindent elkövetett, hogy ne hagyják magára. A kisfiú búcsúzólag elengedte és ő kétségbe esve rohant a távolodó autó után. Hiába. Napokig várta őket vissza, de csak az üres csend ölelte körül esténként. Belevonyította fájdalmát és magányát az éjszakába. A hely elveszítette az értékét az öregember nélkül. Furcsa üresség támadt benne, ezt akarta megtölteni valamivel. Egy nap elindult és napokig csavargott a környéken. A helyi piacig is elment, ahol még megismerték a kofák és löktek neki egy-két falatot. Ácsorgott a posta előtt is egy kicsit, csak úgy megszokásból, mint amikor még a gazdáját várta annak idején. Egyre messzebb és messzebb távolodott egykori otthonától. Valami megmagyarázhatatlan hajtotta előre, kényszerítette, hogy menjen tovább és tovább. Vihar jött,  nagy szél,  jég, amit egy játszótér régi mászókája alatt vészelt át, beásva magát a talajba, amilyen mélyen csak tudta. Sosem volt kitéve az elemek erejének, emiatt nem is félt tőlük. Most magányosan, elhagyatva sem tagadta meg őseit, összegömbölyödve a maga ásta lyukban, várta a vihar végét.

Másnap feledve minden hideget, esőt, kóborolt tovább. Bundája már megfakult, gubancos volt, hatalmas rászáradt sárfoltokkal az oldalán. A külváros elhagyatott részén csapta meg az orrát a szuka szaga. Ellenállhatatlan volt és kényszerítette, hogy megkeresse a forrását. Lábai maguktól vitték előre. Ez a késztetés erősebb volt mindennél, elfeledtette vele az elmúlt hetek fájdalmát, gyötrelmét. A nála nagyobb termetű nőstény bundájának illata elvarázsolta. Megint fiatal kölyökkutyának érezte magát, bolondosan ugrált jobbra-balra, játékosan hívogatva a szukát egy kis kergetőzésre. Rohantak egymás mellett lökdösődve. Újra tartoztak valakihez.

A kutyák szerelmi őrülete egy hónapig is eltarthat. Olyan erősen él bennük a fajfenntartás ösztöne, hogy mindent és mindenkit képesek elfelejteni. Elfelejtik a jót és a rosszat is. A párzás lehetősége, génjeik örökítése ekkor a legfontosabb. Kevés olyan állat van, akinél a hovatartozás erősebb az ősi ösztönnél. Teó és választottja sem törődött napokig mással, csak egymással. Az öregedő korba lépett pásztorkeveréknek ezekben a napokban néhány csatát is meg kellett vívnia, így elhanyagolt bundája még pár sebbel is gazdagodott. Párja elismerésképp meg is tisztogatta sorban a sebeket, s kapcsolatuk még szorosabbá vált. A hím elismerte a szuka vezető szerepét, nem csak női mivolta, de terepismerete, találékonysága miatt is, hiszen Teó nem élt soha kitaszítva. A kitaszítottak élete rátermettségükön és a szerencsén múlik. A nősténynek eddig mindkettő összejött, nagy esélye lehetett a sikeres szaporodásra is. Így hetek multával már látványosan gömbölyödött, mozgása is egyre lomhább lett. Belső kényszer hajtotta, napokig kereste a HELYET. Végül egy elhanyagolt ligetbe tévedtek. Zöld terület volt, melyből szemétkupacok nőttek ki szabálytalan rendben, amikről a szél szerte szét hordta a hulladékot a város lakónegyedeibe. A kutyákat ez egyáltalán nem zavarta, sőt előnyükre vált, hiszen ezt a szemetes területet ritkán kereste fel az ember. Nappal teljesen elhagyatott volt, csak éjszaka volt némi mozgás, mikor egy-egy teherautó lopakodott oda és öntötte le septiben rakományát a tilosban. Volt ott minden. Háztartási hulladéktól a sittkupacig, döglött állatok (egykori házi kedvencek, húsvétra kapott nyulak, jobb sorsra érdemes macskakölykök tetemei). Néhányuk szerencsésen átvészelte az utazást, vagy a közeli lakótelepről keveredett ide, mindenesetre Teó néha nyúlvacsorát vitt haza az egyik sittkupac aljába ásott vacokra.

Hónapok óta rakták a kocsik rakományukat erre a területre. Nem messze a folyótól és a lakóteleptől. Kupacai már akkorára dagadtak, hogy a környék fái sem tudták elrejteni a szem elől. Néhány kutyasétáltató jelentette a helyi önkormányzatnál a tűrhetetlen helyzetet. A felvett bejelentés megjárt egy-két osztályt, felkerült ide-oda, de általában egymás között tologatták a beosztottak. Egyiknek sem volt kedve területre menni és hónapokig kínlódni, talpalni, hogy a szeméthegyeket eltüntessék. Nem beszélve a pénzről, amibe ez kerül. Végül átkerült az ügy a rendőrségre, az önkormányzat feljelentést tett ismeretlen tettes ellen környezetkárosítás címén. Ott az ügyet kiosztották egy kollégának, az pedig majd intézkedik, amikor a folyamatban lévő 12 ügye mellett lesz ideje.

Így Teóék maradhattak, senki nem jött, hogy újra tovább zavarja őket a bizonytalanságba.

Párja épp akkorára ásta menedékét, melyben ő és leendő újszülöttjei elférnek. Teónak nem hagyott helyet, hiszen ez a dolog immár csak rátartozott. Az utolsó egy-két napban már nem ment messzire. Csak inni járt ki a közeli pataknak nevezett büdös, szemetes vizes árokhoz, amitől nem messze csöpögő nyilvános kút adott némi folyadékot a szomjazónak, ha eső épp nem esett. De mostanság bőven volt mit inni, mivel hetente esett legalább kétszer olyan bőséggel, hogy a pocsolyák egymásba értek mindenütt, mert a talaj nem volt képes befogadni a hirtelen jött égi áldást. Élelemért sem kellett messze menni, mindig jött egy új konténeres kocsi éjszakai fuvarral, s öntötte a szemetet szerteszét, vagy egy-egy magánautó csomagteréből dobálták ki az otthoni kukába már nem férő szemetes zsákokat. Megfelelő hely volt ez, hiszen elég messze esett a házaktól, fő út nem vezetett mellette, nem szúrt rögtön szemet egy e célból megálló gépkocsi. Teóék nem éheztek, száraz kenyér, ételmaradék mindig akadt. Nem mondhatni, hogy jól tápláltak voltak és egészségesek, de szervezetük még elég erős volt, hogy ideig-óráig ezt is kibírja.

Aztán egy éjjel eljött az idő és a vemhes nőstény oldalán végighullámoztak az első fájások. Nemsokára megjelent az első burok. Hihetetlenül kicsi volt, viszonylag könnyen kipottyant és nem is mozdult benne semmi. Tapasztalansága miatt az anya ügyetlenül nyalogatta a kis kupacot, melyben születése előtt sem volt már élet. A méhlepényt felfalta rögtön, de a burokba zárt kiskutyával nem tudott mit kezdeni. Alig telt el néhány perc, s már elindult a második kis felfedező, jóval fejlettebb, nagyobb és szerencsésebb, mint testvére. A szülőcsatornában felrepedt magzatburka félig lecsúszott róla, anyja elé már úgy került, mint egy hálózsákba csomagolt kisgyerek. Az anyai ösztönök beindultak, és a kiskutya tisztára nyalva, elrágott köldökzsinórral, épen és egészségesen odaküzdhette magát anyja emlőihez az életet adó tejért. A következő 3 órában még négy testvére küzdötte ki magát erre a kegyetlen világra. Sem anyjuk, sem ők nem tudták mennyire feleslegesen adtak bele mindent, küzdelmet, erőt, energiát, hogy pár pillanatra megízleljék az élet gyönyörűségét, aztán elveszíthessék azt. Az állatok csak a számukra kiszabott utat járják, tartják be annak törvényeit, sosem ők szegik meg azokat. A törvényeket áthágni, csak mi vagyunk képesek, mivel azt a szót, hogy haszon, csak mi ismerjük.

Egyik reggel, mint minden nap, a 23-as buszon ültem és bambán bámultam ki az ablakon. Álmos voltam és fáradt, csak néztem ki a fejemből, észre sem vettem mi történik körülöttem. Házak rohantak el mellettünk, és mire észbe kaptam, már a Lágymányosi-hídnál állt meg a busz. Egy kutyára lettem figyelmes, ahogy átvág a buszmegálló mögötti csupasz területen. Játékosan ugrált, furcsán tekergetve a farkát, csalogatva maga után két kölykét. Rajzos németjuhászok voltak, bár nem fajtatiszták. A kicsik ügyetlenül ugra-bugráltak mögötte, néha a farkába csimpaszkodva. Kisvártatva feltűnt egy fekete juhászkutya-keverék (valószínűleg skócia vagy shelti ősöktől származott), fehér mellénnyel, fel-felugorva, kaffogva, ahogy a harmadik kölyökkutyával játszott. Emez kiköpött mása volt apjának. A kis család egy kupacba gyűlt, megálltak egy pillanatra, mintha tanácskoznának, aztán a szuka elindult és a kis csapat követte. A kölykök 3-4 hónaposak lehettek, csoda hogy ilyen egészségesnek és boldognak tűntek.

Azóta minden reggel kinézek az ablakon, várom, hogy a kis csapat újra és újra feltűnjön, igazolva anyjuk találékonyságát ebben az érzéketlen, számukra kegyetlen világban. De soha többé nem láttam őket.